Paks_A kultúra városa

Paks városa a Duna jobbpartján hosszan elnyúló település az ország földrajzi közepe táján, a fővárostól délre, Budapest és Pécs között a félúton, mindkettőtől egyaránt száz száz kilóméterre, az ősi római Mursa-Eszék - Aquincum-Óbuda hadiút mentén fekszik, keletről a Duna és a part mentén futó 6-os út, újabban a vasúti sínpár által is határoltan, északdéli irányban.

Paks lakóinak száma napjainkban mintegy 20 ezer körüli. Év¬százados stagnálás után - 1869-ben 10 ezer, majd 11-12 ezer között ingadozott és állapodott meg egészen 1960-ig - az elmúlt két évtized, az atomerőmű születése és léte ugrásszerű fejlődést eredményezett, új fejezetet nyitva a kilencszáz éves múltra visszatekintő városka történetében.

A város múltjának rövid összefoglalását dr. Német Imre helytörténészt idézve ismertetjük:

"Paks, mint a Duna mente egyik ősi települése három ízben érte el a városi rangot.
A kis "Pokus", a Tolnavárhoz tartozó várbirtok, 10 falunak volt az Árpád-kor első évszázadaiban templomos helye. Amikor a 13. század elején a főúri Paksy-család birotkába jutott, erőteljes fejlődésnek indult és alig egy évszázad alatt mezővárosi rangra emelkedett.

A Paksy-család az 1440-es években a mai katolikus templom helyén, szép és viszonylag nagy gótikus egyházat és kolostort építtetett, melyet boszniai ferences atyákkal telepí-tettek be. Ezzel Paksot a környék egyetlen iskola-központ¬jává emelték, igen korán megteremtve jobbágyaik számára is a magasabb műveltség elsajátításának lehetőségét. A paksi ferences kolostor jelentőségét bizonyítja, hogy a ferences-rendiek több ízben is itt tartották tartományi gyűlésüket.

Ez az első városi ciklus, amilyen dinamikusan fejlődött, olyan hirtelen omlott össze a török hódoltság alatt. Bár a törökök is "Pkaschel" néven városi címmel illették, de ez nem járt semmiféle kiváltsággal. Csupán a régi templomot alakították át karavánszerállyá és a mai Kálvária és a Duna közti területen palánk-várat építettek. A műveltebb népréteg a földesurakkal együtt a királyi országrészbe menekült, viszonylag fejlett gazdasági és kulturális vívmányaik hamarosan elsorvadtak.

A törökök kivonulása után Paks újjáéledt. Mindössze három évtizedre volt szükség ahhoz, hogy 1730-ban, immár másodszor kivívja az oppidum /mezőváros/ rangot. Státusát 140 évig megőrizte és zavartalanul megtartotta. A 19. század végére túlsúlyba került szegényebb néprétegeknek nem volt érdeke a városi központ kialakítása, fő funkcióinak továbbfejlesztése. A kereskedelem ipar nélkül nem válhatott fenntartó tényezővé, így Paks is visszasűllyedt az átlagos nagyközségi szintre.

A fordulat szinte egycsapásra és váratlanul következett be. Az 1980. január 1-jei várossá nyilvánítás fő motívuma ezútal egy hatalmas ipari bázisnak, az atomerőműnek Paksra telepítése volt."
Az atomerőmű építésének felgyorsulása, a lakosság számának növekedése, az infrastrukturális ellátottság javulása mellett jelentősen fejlődött a város kulturális intézményhálózata is. 1978-ban került átadásra a Munkásművelődési Központ, 1979-ben az Ifjúsági- és Úttörőház. A két intézmény megteremtette a művészeti élet szélesebbkörű kibontakozásának lehetőségét is.

Megkezdték működésüket a vizuális művészeti csoportok, a fotóklub és a nyolcvanas évek elejétől a Vizuális Kísérleti Alkotótelep, melynek működése fellendítette a modern képzőművészet iránt érdeklődő helyi alkotói tevékenységet. Fiatal Alkotók Köre néven közös műhelyben próbálják elképzeléseiket megvalósítani, segíteni a kiállítások rendezésében.
A Paksi Atomerőmű Vállalat fotóköre és a művelődési központ fotóklubjának fuzionálásával aktív fotós élet alakult ki a városban. A település fejlődésének dokumentálása mellett egyéni látásmódjuk, karakterük kibontakoztatására is nagy hangsúlyt fektetnek.

Amilyen nagyjelentőségű volt a város fejlődésében az atomerőmű létesítése, olyan jelentős szerepet játszott a Munkásművelődési Központ /továbbiakban MMK/ a kultúra szervezésében, fórumot teremtve különböző alkotóműhelyeknek, vállalva a kiállítási intézmény feladatát, a hiányzó múzeum, vagy képtár szerepét és pótolva olykor a művészeti szabadegyetemet is.

A kiállítások két helyszínen, az MMK és az IH Galériában kerültek megrendezésre. E tárlatok közös jellemzője a sokoldalú tájékoztatás igénye, a válogatás igényessége és a bemutatásra kerülő művek magas színvonala, továbbá a helyi szükséglet kielégítése.

A sokoldalúságot bizonyítja, hogy helyet kapott a programban a helyi hagyományok ápolása /Kegyes, Kasselik/, nemzetközi értékek idehozatala /Kassák, Tot, Vasarely/, Pécs, Hódmezővásárhely, Kecskemét múzeumi gyűjteményeiből való válogatás és a múzeum belső munkájának a bemutatása, kortárs törekvések csoportkiállítása, festők, szobrászok, iparművészek, fotósok egyéni tárlata, a paksi Vizuális Alkotótelep eredményeinek évenkénti összegzése, Paks múltjának kutatása, feltárása és bemutatása és végül amatőrök számára a nyilvános megmérettetés lehetőségének a megteremtése.

Úttörő munkát vállalt a Munkásművelődési Központ, amikor 1982-ben megrendezte Kegyes József /1834-1914/ kiállítását, azé a festőét, akinek pályája máig feltáratlan és jórészt ismeretlen. Kegyes Józsefét, akinek pályakezdése Munkácsyéval volt egyidejű és azonos, helyesebben lehetett volna az, hisz a kultuszkormányzat mindkettőjüknek külföldi ösztöndíjat szavazott meg.

Kegyes a szomszédos Bölcskén született szegényparaszti családban. Tanítója és lelkipásztora felfigyelt tehetségére, az ő segítségével utazott Pestre. Elnyerte Pyrker érsek támogatását, ekkor ismerkedett meg az ifjú Munkácsyval is, aki Pestről Párizsba ment és győzött, Kegyes itthon maradt és vesztett, mert kishitű volt. Neve szép lassan elfelejtődött. De sorsát így sem kerülhette meg, mégiscsak festő lett belőle. Nem lett a nemzet ünnepelt festőfejedelme, hanem szerény vándorfestő, vidéki udvarházak szorgalmas festő-iparosa, aki egyaránt megfestette a föld urát és a birtok intézőjét, a falusi papot, a nótáriust, a képviselőt. Lehetőleg persze úgy, hogy elnyerje a megrendelő tetszését. Festészete akkor vált felszabadulttá, amikor családja volt a modell, vagy a tájat festette, mely rabul ejtette. Tulajdonképpen a szó nemes értelmében vett amatőr volt ő, aki magamagától tanult festeni és lehet azt mondani, stílusát a kényszer szülte. Ennek jellemzője a feltétlen hasonlóságra való szüntelen törekvés, a hagyománytisztelet, a jelenség külső jegyeinek pontos leképezése. Ez a szemléletmód nem engedi a belső látást, a lényeg megragadását. Ez nem a festő-forradalmárok útja, de Munkácsy kritikai realista szemléletmódjától is távol állott. Szenvtelen objektivitása azonban, a külső hasonlatosságra mindenáron való törekvés jegyében, mivel sohasem szépít, vagy kendőz, már-már valóságközeibe juttatja.


Ugyancsak feltáró jelentőségűnek tekinthető Kasselik László /1904-1979/ festő, szobrász, rajztanár 1982-ben megrendezett kiállítása. Kasselik Csók István növendéke volt a képzőművészeti főiskolán és 1933-ban került Paksra. Az Állami Polgári Fiúiskola, később általános iskola tanára volt harminc éven keresztül, tanított, szakkört vezetett és rajzolt, festett, mintázott. Festményein és akvarelljein a nagy természeti élményt, a Dunát, annak ezer arcát örökítette meg tiszta, világos színekkel, sommázó megfogalmazásban. Ez jellemző a portréira is. Harmóniára törekedett a művészetben, jóllehet a nyilvános siker jó messze elkerülte. Jószerivel a maga örömére s baráti köre számára festett, továbbá mintázott szobrokat.

Kegyes innen indult, Kasselik itt telepedett meg, ő volt az első huzamosan Pakson élő képzőművész, aki választott pátriájához hű maradt élete végéig, aki a pedagógus hivatást össze tudta hangolni az alkotó tevékenységgel. Pedig számos rajztanár működött itt, az 1893-as alapítású fiúpolgári, az 1912-es leánypolgári, az 1946-os gimnázium, több általános iskola tanári karában. Közülük azonban Kasselik volt az első, aki mindkét területen egyaránt helytállt.

A város egyébként zeg-zugos utcáival, klasszicista kúriáival, egységes múltszázadi arculatával hangulatos, festői képet nyújtott a hatvanas években kezdődő, nagy áldozatot követelő, sok bontással párosult városfejlesztésig, amikoris arányos léptékű utcák és házsorok váltak foghíjassá, útszélesítés címén fákat, egész fasorokat vágtak ki, így arányos léptékű utcák és házsorok váltak pőrén foghíjassá. Így bomlott szét az évszázados múltú, az évek során harmóniává nemesedett egységes városkép. Pedig tán egy másik Szentendre lehetősége rejlett az itteni adottságokban!

Talán éppen ezt ismerte fel a megyei vezetés, amikor a Pakssal egybeépült Dunakömlőd határában amolyan második Mártélyt álmodott meg. S végülis alapvetően fals elképzelés - paradox egy urbanizálódó településen parasztromantikát keresni - tiszavirágéletünek bizonyult. Vásárhelyi, szentendrei háttér és hagyomány nélkül legfeljebb csak rajztanárok alapfokú nyári továbbképzése valósítható meg. És még ez sem sikerült, mert anakronisztikus volt maga az ötlet, az elképzelés, tehát nem is sikerülhetett.

Ebből sarjadt ki azonban, helyi kezdeményezésre a fél évtizedes fennállása alatt jelentős eredményt elérő, méginkább azonban biztató kísérleteket kezdeményező - mai nevén -Vizuális Kísérleti Alkotótelep, mely Lantos Ferenc és Halász Károly vezetésével, a zenész Apagyi Mária közreműködésével tevékenykedett.

A résztvevők száma 20-25 körül mozgott. Helyszín az MMK mellett lévő modern általános iskola épülete, bentlakásos rendszerben folyt a háromhetes nyári munka. A résztvevők pályázat útján választódtak ki és részvételi díjat fizettek!

Vizuális alapkutatásokat folytattak, kezdetben csak képzőművészek, később zenészek is bekapcsolódtak a munkába. Mindkét, szakcsoport a maga módján dolgozta ki a közös szakmai programot, mely 1985-ben pl. a ritmus volt. Neves zenészek, képzőművészek, művészettörténészek és esztéták is csatlakoztak a csoportok munkájához, előadások hangoztak el a témával kapcsolatban. A dolog természetéből adódóan a kísérletező alapkutatások mellett, azzal egyidejűleg képek is születtek, mivel a munkába neves művészek is bekapcsolódtak. Így rövid idő alatt is jelentős gyűjtemény jött létre.
A Vizuális Kísérleti Alkotótelep 1986-ban áttelepült Pécsre, ahol a város állandó helyet, önálló épületet biztosított egész éves működtetéséhez.
Lezárult egy korszak, Paks szegényebb lett egy szuverén szellemi műhellyel. Az MMK szakköreként, a Vizuális Kísérleti Alkotótelep helyi, megmaradt magjaként tevékenykedik azonban a továbbiakban is a Halász Károly vezette Fiatal Alkotók Köre, mely nem akadémikus alapokról kiindulva igyekszik a jelen művészeti törekvések áramához csatlakozni. Kifejezési eszközeik a hagyományos ceruza-ecsettől a fotón keresztül a gondolati-koncepcionális, imaginárius megvalósulásig terjednek. A művészetet nem statikus, hanem nagyon is mobil tényezőként értelmezve. Egyébként a kör szellemi inspirátora Halász Károly, aki nemzetközi vonatkozásban is ismert, elismert művész.

 

1986

dr.Romváry Ferenc