Nemes Csaba a hagyományos dokumentumfilm dekonstrukciójával, az irónia eszközével, a megszokott, kiüresedett történet elemeinek eltolásával, nemcsak azt mutatja meg, ami helytelen, ami hibás; a különböző szólamok interferenciája, az alkalmazott filmes és nem filmes eszközök egymásra hatása felszínre hozza azt is, ami a valóságba gyökeret eresztett film lényege, vagyis hogy nem a forma teremti meg az életet a vásznon, hanem az élet rendezi magát formába.
“A műalkotás egyedisége azonos a hagyomány összefüggésrendszerébe történt beágyazottságával. Maga ez a hagyomány persze nagyon is eleven, rendkívül változékony. “ - írja Benjámin 1936-ban. Kiállításunk 2011-ben nem az egyediségre, hanem arra az eleven, változékony hagyományra igyekszik rámutatni, mely ma is keretet biztosít a művészet nyelvén artikulálható kérdések megfogalmazásához.
Ami Várnai műveivel összefüggésben első ránézésre mindenkinek föl szokott tűnni, az Várnai Gyula anyaghasználata, az hogy Várnai majd minden munkája valamiféle használati tárgyból készül. Ajtó, ablak, különféle bútordarabok - vagy ezek alkatrészei, a matractól a háttámlán át a karfáig és az ülőkéig -, ami a harmóniumon, mosdókagylón, iskolatáblán, szalagos magnetofonon és hangfalakon át egész a borotválkozótükörig és az elemlámpáig terjed. E tárgyakban azt hiszem az a közös, hogy noha ütött-kopott holmik, még mindig használhatók és működőképesek. Szó sincs tehát valamiféle hulladék-művészetről, noha el tudom képzelni, hogy Várnai több tárgyat talán csakugyan a szemétbedobás elől mentett meg. Ilyen értelemben Várnai viszonya a tárgyakhoz engem nagyapáim mentalitására emlékeztet, akik az elgörbült szögeket nem dobták ki, hanem kiegyenesítették, a maradék festékeket pedig - ahelyett, hogy hagyták volna a doboz alján beszáradni - összeöntötték és az utolsó cseppig hasznosították. Spórolás? Nem. De szemben a fogyasztói magatartás hátterében növekvő szeméthegyekkel, ez a fajta gondolkodás nem a pénzzel és a felhalmozott javakkal definiálja a gazdagságot, hanem magával a gazdálkodással, mely mind pozitív, mind negatív értelemben minimálisra csökkenti a felesleget, na és persze a felesleg előállítására fordított energiát is. Beuys 1985-ös Manifesztuma a művészre és a művészetre vetítve ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a hiba ott kezdődik, mikor valaki elhatározza, hogy vakkeretet és vásznat vásárol”. Ez természetesen nem valamiféle festészet ellenes, és végképp nem egy antiművészeti kijelentés, hanem egy olyan kiterjesztett művészetfogalom legelemibb gyakorlati konzekvenciája, ahol az anyagi és tárgyi szempontok a szellemieknek vannak alárendelve.
ERDÉLYI Gábor festékszínei a képtárgy határain belül maradva definiálják önmaguk művészetben betöltött szerepét. Jelenlegi festményanalizációs érdeklődésének középpontjában a kép oldala és főnézeti mezője közötti keskeny, olykor meghatározhatatlan szélességű képrész áll. Ezzel a fókusszal eljutott egy, a festészeten belüli, de még a művészet által fel nem tárt területre.
Haláláig Budapesten és Szentendrén élt és alkotott. Barcsay sajátosan központi szerepet játszik a kissé nagyvonalúan "szentendrei festészet"-nek nevezett stílus-konglomerátumban: Vajda Lajostól merít az ikonhagyomány továbbéltetésekor (különösen ami a zárt kontúrú figurákat és az arany háttereket illeti), ugyancsak az ő (valamint Korniss Dezső) kezdeményezését folytatja a szentendrei (olykor provinciális-barokk) motívumok művészi feldolgozásában, olykor pedig a kassáki "képarchitektúrák" szigoráig redukálja mondanivalóját.1945 utáni munkássága absztrahált női figurák csoportozataival és tájképekkel kezdődik. 1949-ben monumentális kartont rajzol szénnel papírra: a kubisztikusan megtört, egyszerű tömbbé összefoglalt, hatalmas női alakokból jönnek létre később nagy mozaikjai. A nőalak az 1950-es években klasszicizált változatban jelenik meg művészetében. Másik inspiráló forrása a hangulatos szentendrei építészet, melynek kreatív leegyszerűsítésével a konstruktivizmushoz közel álló lírai absztrakt festészetet hoz létre. E motívumokhoz kapcsolódik a festőállvány témája is (1957-től kezdve), mely természetesen éppúgy értékelhető egyfajta önarcképként, mint "a festészet dicsérete" allegóriája leegyszerűsített XX. századi allegóriájaként. Az 1960-as években számos nonfigurativ, geometrikus képet fest, ezek végsőkig redukált, komor fekete-fehér szubsztrátumait mutatjuk be kamara kiálitásunk alkalmával.