Kiállítás

2009. november 19. - 2010. január 24.
Megnyitó: 2009. november 18. 18:00
reconnaitre

A kiállítást megnyitja: mr.sc. Snježana Pintarić a Muzej Suvremene Umjetnosti, Zagreb igazgatója

 

Josef Linschinger, Hellmut Bruch, Inge Dick, Gerhard Frömel, Viktor Hulik, Milan Dobes, Frantisek Kyncl, Milan Grygar, Stanislav Kolibal, Ryszard Winiarski, Henryk Stazewski, Vesna Kovacic, Rita Ernst, Hans Jörg Glattfelder, Thomas Lenk, Heinz Mack, Günter Uecker, Andreas Brandt, Francois Morellet, Jo Enzweiler, Sigurd Rompza, Claudia Vogel, Hartmut Böhm, Hyun-Mee Ahn, Robert Schad, Peter Weber, Diet Sayler, Manfred Mohr, Reinhard Roy, Frank Badur, Yves Popet, Jesus Rafael Soto, Bob Bonies, Sinisa Kandic, Waldo Balart, Milos Urbasek, Bak Imre, Maurer Dóra, Jovánovics György, Kovács Attila, Vera Molnar, Nádler István, Erdélyi Gábor, Csörgő Attila.                                          

Kurátorok: Haász István, Prosek Zoltán, Dirk Rausch

 

A kiállító művészek, mint briliáns fejezetek olvastán, amelyekben a művészet és technológia lehetséges összefüggéseiről, vagy éppen a nevelés alapvető, a társadalom által elhanyagolt szerepéről, vagy a tér és idő James Joys -i összefüggéseiről, vagy az optikai illúziók, a fény útjáról nyilatkoznak. A művészek által javasolt művészi kísérlet célja a tárgyak és művek előállításán túl nemcsak elméleti látomás felvázolása, hanem egy kíváncsi pillantás is. A kiállításon közel 46, a műfaj meghatározó művészeinek munkáit mutatjuk be.

 

Kiállításunk szeretné bemutatni a nemzetközi konstruktivista és szerkezetelvű művészet modell-építő, analitikus-szisztematikus szemléletéből kiindulva a képi rendszerek alapelemeinek és meghatározó viszonylatainak kutatásával foglalkozó művészeket.
A nagyobb lélegzetű kiállítással az a célunk, hogy a konstruktív, konkrét, konceptuális művészet különböző tendenciáinak a szerves továbbéléséről és aktuális helyzetéről adjunk képet.

 

Mind a magyar, mind német, svájci, francia, lengyel, szlovák, cseh, szlovén, horvát az osztrák művészet elmúlt három és fél évtizedes fejlődésében a kiállító művészek munkássága a maga rendkívüli következetességgel, az immanens logika érvényesítésével tűnnek ki. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a kiállító művészek számára lényegében egyetlen alapprobléma létezik, s ennek kifejtésére, pontos és végsőkig ható analízisére, másmás helyzetekben és más-más kontextusban való újra-vizsgálására vállalkozik. Ez utóbbi mozzanat indítja őket arra, hogy az általuk elvont alapképletként tételezett és plasztikailag megfogalmazott modellt mindig más irányból közelítsék meg újra: így lehetővé válik számukra annak a rendkívül nehéz és kockázatos feladatnak a megoldása, hogy az elvont univerzális, tisztán önnmagára vonatkoztatott „plasztikai állítást" mindig más, új, konkrét jelentésvonatkozásokkal gazdagítsák így az elvontan „igaz" állítások konkrétan értelmezhető és sok irányba továbbgondolható, mi több, „átélhető" művészi valósággá válnak.

Ez a művészeti program egyedülálló. Ha a reprezentatívnak és történetileg tipikusnak tekinthető oeuvre-ket vesszük számba, úgy tűnik, inkább a több, különféle stílusorientációt felmutató alkotói korszakokra bomló életpályák dominálnak a cseh, a magyar, az osztrák modernizmusban. Aligha találunk olyan „zárt" és „immanens" oeuvre-t, mint a mondriani, a schlemmeri, a Max Bill-i, a Richard Paul Lohse-í, az albersi életmű. Ezek az életművek egyetlen alapkérdés vizuális-plasztikai tisztázására épülnek rá. Ilyen értelemben a kiállító művészek tevékenysége a nyugat-európai differenciált, egy-egy problémát kibontó, analitikus művészpályákhoz kapcsolódik. Felfogásom szerint azonban nem csupán a hasonló esztétikai attitűd vonatkozásában, hanem egy mélyebb, intellektuálisabb vonatkozásban is: a jelentésvilág döntő, meghatározó mozzanataiban is.
Ugyanis tevékenységük középpontjában olyan elvont kérdések állnak, melyek a plasztikai fejlődés, a logikus formaszerveződés, a zárt rendszerek belső mozgása törvényszerűségeit tárják fel. Ez a művészeti kiindulópont, éppen általánossága és immanens logikája miatt nem kapcsolódik közvetlenül sem a személyes létállapotok közvetítéséhez (- tehát nem szubjektív-expresszív attitűd -), sem a társadalmi, kultúrtörténeti kontextus, tradíció, konvenció rendszerek kritikai értelmezéséhez, alternatív újrafogalmazásához (- tehát nem szociologizáló, nem anti-művészeti, nem expanzionista attitűd -). A tisztán önmagára vonatkoztatott vizuális-plasztikai rendszer tehát nem tartalmaz konkrét történeti, kultúrtörténeti mozzanatokat, sem konvencionális jelentéseket, toposzokat, s nincs regionális meghatározottsága.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mint történeti jelenség, mint művészettörténeti produkció, mint kulturális képződmény elemezhetetlen a maga környezetében és idejében. Ellenkezőleg. Mert az elvont egyetemesség, a zárt és immanens rendszerelvűség, a történeti vonatkozás-nélküliség is egy adott kulturális kontextusban kapja meg a maga „tiszta" karakterét, itt nyeri el funkcióját és tölti be a maga feladatát. Ebben a vonatkozásban az egyetemesség-tételezés éppúgy történeti és regionális, mint ahogy az a vele ellentétes kiindulópontokat képviselő, a „helyi" és a „kultúrtörténeti" meghatározottságokból táplálkozó Hermann Nitsch-i, Ottó Muehl-i, Arnulf Rainer-i, Günter Brus-i, vagy az Erdély Miklós-féle, a Bak Imre-féle egyetemesség-tételezés is. A művészek által képviselt esztétikai pozíció éppen a maga következetes történeti vonatkozás-nélküliségével akar hatni, éppen a tradicionalizmus, a regionalizmus ellenében.

Művészetük manifesztum-jellege nyilvánvaló: az általánosra, az egyetemesre, a nem-helyi-kötődésű művészeti gondolkodásra irányul. Az általuk elénk tárt egyetemesség-tételezés az elvontan felfogott, intellektuális problémákat feltérképező, személytelen és immanens logika alapján modelleket teremtő művészet pályáin realizálódik; s ha magára vállal is bizonyos „szolgálatot", amennyiben a regionálissal szemben az univerzálisát, a történeti és helyi meghatározottságokkal szemben a helytől és időtől független, „logikai" meghatározottságot manifesztálja, úgy ezt csupán kényszerből, az adott közép-európai kulturális kontextussal való érintkezés kihívásainak hatására teszik.

Fontos, hogy a magyar művészek nemzetközi kontexusba kerüljenek, értelmezhető és elhelyezhető legyen művészetük, amelyek azok közé a ritka tisztaságú oeuvre-k közé tartoznak, melyek a közép-európai művészetben az egyértelmű nemzetközi tájékozódást, az egyetemes problémafelvetést, a különféle kultúrrégiók belső értékrendszerei „feletti" általános szemléleti mozzanatokat testesítenek meg.
A XX. századi művészeti utópiák egyikének, az „esztétikai univerzalizmusnak" a manifesztációi a művek; s történeti szempontból éppen az a kérdés, miként kapcsolódnak össze a regionalizmus utópiái és az univerzalizmus utópiái egy adott kultúrtörténeti pillanatban.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

p1271_anim2.gif
Manfred Mohr: P1271, 'klangfarben', 2007, algorithmic animation

2005_08budweis_rot0508_quadrot082.jpg
Hartmut Böhm: Rotation, außen, 2005/2008. Dibond, 120x120 x1,85 cm; Rotation, innen, 2008. Dibond, 120x120x1,5 cm

uecker2.jpg
Günter Uecker: Poetische line, 1958-1977. Holz/Leinwand/Nägel, 40x40x8 cm